Dienstag, 18. Juli 2017

Kákánián túl - Barcelona, a szecesszió városa

Folytassuk az előző bejegyzésben feltett kérdéssel: hogyan került a Palau de la Música színpadának nőalakja alá az osztrák címer? Sajnos pontosan nem tudjuk, ugyanis nem maradt fent olyan feljegyzés, amely egyértelműen tisztázni tudná a kérdést. Az egyik lehetőség, hogy Mozart előtt kívánt tisztelegni ezzel Lluís Doménech i Montaner (1850-1923), a Palau tervezője. A másik, mellesleg valószínűbb, hogy a katalánok és az osztrákok egykori politikai szövetségének kívánt az építész ezzel emléket állítani, ugyanis a Spanyol örökösödési háborúban Katalónia a Habsburgokkal szövetkezett. Ez a szövetség nem alakult túl szerencsésen, ugyanis a spanyol-francia csapatok legyőzték a katalánokat és 1714-ben Barcelona is elesett. A katalánok már elég régóta tudják, hogy szeptember 11. nem egy túl szerencsés nap: ezen napon adta meg magát ugyanis  a katalán főváros, mellyel hosszú időre elveszítve a tartomány függetlenségét. Szeptember 11. (katalán L'Onze de Septembre) egyben Katalónia nemzeti ünnepe is, melyen a katalán identitás elnyomásának kezdetéről emlékeznek meg.

Térjünk azonban vissza a katalán művészethez. A Palau de la Músicát tervező Lluís Doménech i Montaner kettős értelemben is kapcsolódott a szecesszióhoz: a művészetben (bár ezt az építőművészetben a spanyol-katalán szóhasználat modernismének nevezi) és a politikában (a szecesszió eredeti értelme: elszakadás, ti. Spanyolországtól). Mindemellett irodalmi tevékenységet is folytatott, katalán újságot alapított, könyveket írt művészeti és építészeti témában.

Montaner Barcelonában számos épületet tervezett, mi ebből kettőt láttunk. A Palau de la Música meglátogatásnak előnye, hogy csak bejelentkezéssel lehet menni, így nem olyan nagy a tömeg, a Hospital de la Santa Creu i Santa Pau pedig nem akkora turistamágnes, mint Gaudi épületei, így szintén kényelmesen megtekinthető.  

A Palau de la Música leginkább két dolog miatt nyűgözött le: a hihetetlenül gazdag és dinamikus szobordíszítéseivel, valamint a terem egyedülálló megvilágításával.

Az épületet kívülről egy Szent György (katalánul Sant Jordi) szoborcsoport díszíti: a katalánok védőszentjének napján, április 23-án könyvet és rózsát ajándékoznak egymásnak a párok és családtagok. A legenda szerint amikor Szent György legyőzte a sárkányt, a bestia véréből rózsa fakadt. Éppen ezért a Palau de la Música díszítésében gyakran visszatér a rózsa motívum. 


Izgalmasak az épület belsejében található szobrok is: a színpadon a már említett zenélő nőalakok láthatók, testük a fal mintázatában folytatódik.

A színpad egyik oldalán egy - általam nem ismert - katalán kórusvezető, Clavé mellszobra látható, a szoborcsoport egy népszerű katalán dalt (A május virágai) éneklő lányokat ábrázol. A másik oldalon Beethoven mellszobra, felette a modern zenét szimbolizáló vágtázó Valkűrök láthatók (Wagner testesítette meg a 19. században a modern zenét).

 

Végül íme a természetes fény beáramlását biztosító ólomüveg mennyezet. Nem véletlen, hogy a Palau de la Músicában gyakran adnak délelőtti előadásokat, mely biztos, hogy egyszerre lenyűgöző akusztikus és vizuális élmény egyben. 



A Hospital de la Santa Creu i Sant Pau (épült 1902 és 1911 között) meglátva az jutott eszünkbe, hogy az embernek kedve támad betegnek lenni, csak hogy ebben a kórházban  lábadozhasson. 

Doménech i Montaner egy hatalmas parkban, 48 épületben helyezte el a kórház egyes osztályait. A a betegek szállítására és a kiszolgálószemélyzet számára a föld alatt létesített folyosórendszert. A könnyebb tisztíthatóság érdekében a falakat mindenütt csempével borították. A minden országban másképp nevezett 19. századi újító építészetet (Jugendstil, szecesszió, Art noveau) joggal hívják errefelé modernismének. Ugyanis nem csak az épületek külsejében hozott e stílus újat, hanem a funkció és művészet párosításban is.

video 

Az épületek kialakítása mögött az a gondolat húzódott meg, hogy a szép, ápolt környezetben a betegek is gyorsabban gyógyulnak. Az épületek díszítésében keverednek a gótikus és a román elemek, enyhe "mór" beütéssel. 




Múzeumkiképzési szempontból is figyelemre méltó az épületegyüttes. Fantasztikus installációkkal mutatják be a katalán modernismé legfontosabb alkotóit, ügyes videóprojekciókkal utalnak a kórház mindennapjaira. És természetesen mindez három nyelven: katalánul, spanyolul és angolul. 

Samstag, 15. Juli 2017

Kákánián túl - Barcelona

Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e bejegyzését idei nyaralásunkról Barcelonában, hiszen a Béccsel foglalkozó blogomhoz nem illik a téma. Így kicsit olyan vagyok, mint az eminens diák, aki azt is beleírja a dolgozatába, ami tud, de nem a témához tartozik. Azonban hogyan teremtsem a több, mint 1800 kilométeres távolságban lévő két város között a kapcsolatot?

Már-már hagyománya van annak, hogy hosszabb nyaralásaink első három-négy napján megismerkedünk a város építészetével és múzeumaival, majd miután megmerítkeztünk a hagyományos értelemben vett kultúrában, jöhet a buli, strand vagy a könnyedebb programok.

Így tettünk Barcelonában is, és ellátogattunk a Palau de la Música Catalánába, mely csak előzetes bejelentkezéssel, vezetéssel látogatható. A Palau de la Música kívül-belül lenyűgöző épület, bár homlokzata kevésbé érvényesül a Carrer de Sant Pere Més Alt szűk utcájában. Az épület tervezője Lluís Domènech i Montaner, aki talán nem olyan ismert mint Antoni Gaudí, de épületei minket ugyanúgy csodálatba ejtettek, mint a Barcelonában kötelező látványosságnak számító Casá Battló vagy Casá Milá.  

A Palau de la Músicá Catalaná nagytermében nekem azonnal feltűnt egy furcsaság: a színpad mögött a falból kiugró tizenkét zenélő nőalak ruházatának egyikén Ausztria kiscímere díszelgett. 

  
Megnyugodva dőltem hátra a székemben: ebből bizony bejegyzéssorozat lesz. Az osztrák mellesleg az egyetlen címer  a katalán mellett a színpad díszítésében. A következő bejegyzésig lehet gondolkozni azon, mivel vívta ki Ausztria azt a megtiszteltetését, hogy címere ilyen prominens helyre kerüljön. 

Sonntag, 18. Juni 2017

Utazások Kákániában - Kolozsvár 2.

"Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál" - hallhatjuk a Marica grófnő magyar nyelvű változatában (a német változat Varasdot dicséri), majd később "hol minden piros-fehér-zöldben jár". Ez még részben igaz is volt akkor, amikor ez a dal megszületett (1924), Kolozsvár azonban ma igencsak más képet mutat.

Ahogy a középkorban várfal ölelte körül a várost, úgy tekerednek Kolozsvár körül a lakótelepek tömbjei. Miután először érkeztünk Kolozsvárra 2016 februárjában az első, sokkoló élmény ezek a hihetetlen betontömbök voltak volt. Hasonló kép fogadott most 2017-ben, amikor busszal érkeztem a városba nappal és feltűnt, milyen hatalmas terülten nyúlnak el a lakótelepi tömbök.

Piața Timotei Cipariu - az épülő Szent József templom

Amikor először megláttam ezeket, egyből Orwell "1984" című regénye jutott eszembe. Ehhez hasonló csúnya és riasztó külsejű lakótömböket, melyek ráadásul nincsenek is túl jó állapotban, nem nagyon láttam még Európában. Különösen bizarr együttest alkotnak ezek a tömbök a Piața Timotei Cipariu nevű téren. A tér közepén az évek óta félkész állapotban lévő görög katolikus Szent József templom látható, melyet a Ceaușescu-időszak maradványai szegélyeznek.

Bár Kolozsvár nem piros-fehér-zöld többé (1920-ban a magyarok aránya lakosság közel fele volt), de szerencsére nem sok nyoma van Gheorghe Funar őrült tervének sem, hogy az egész várost kék-sárga-pirosra fesse (ennek remek művészi feldolgozást egykor a Műcsarnok mutatta be).

A város rendkívül fordulatos múltra tekinthet vissza. Senkit nem akarok hosszú várostörténettel untatni, így csak a legfontosabbat dióhéjban:

Erdély területén az ókorban dákok élnek, akiket Traianus császár igázott le. Ebben az időben létesül a mai Kolozsvár helyén Napoca, mely eredetileg csak egy légió tábora volt, később azonban igazi római várossá növi ki magát fórummal, capitoliummal és színházzal. A várost a rómaiak a 3. században elhagyják, ezután különböző népek telepednek meg az elhagyott település környékén (vizigótok, hunok, gepidák, majd avarok és szlávok). A 9. században a kalandozó magyarok veszik birtokba a mai Kolozsvár körüli dombokat. A 11. században alakul ki a mai város, melynek lakossága nagyrészt elpusztul a tatárok dúlás után. A 13. században szászokat telepítenek be, 1405-ben Kolozsvárt szabad királyi rangra emelik. 1458-tól Kolozsvárt a centumvirátus (németül: Hundermannschaft) irányítja, melynek 50-50 magyar és szász tagja volt (felállítását a két nemzetiség közötti súrlódások indokolták). 1437 Budai Nagy Antal parasztserege elfoglalja a várost. 1443-ban Kolozsváron születik meg Mátyás király, aki a róla szóló mese szerint később visszatér és megleckézteti a zsarnokoskodó városbírót.

Emléktábla Mátyás király szülőházán
A 16. század Erdély és Kolozsvár számára is fellendülést hoz, innen ered a város kincses jelzője. A század derekán a reformáció hatása is elér ide, a lakosság zöme az evangélikus ill. később református hitre tér át. Dávid Ferenc vezetésével itt alakul meg az unitárius egyház. Dávid Kolozsvár főterén tartott beszéde nyomán sokan térnek át erre az új vallásra. 1581-ben Bethlen Gábor jezsuita kollégiumot alapít Kolozsváron, a későbbi Szegedi Tudományegyetem jogelődjét. 1623 Bethlen Gábor engedélyezi a zsidók letelepedést Kolozsvár területén és mentesíti őket a középkorban szokásos zsidójel viselésétől. 

Erdély 1660-as török feldúlását Kolozsvár megússza súlyos hadisarc megfizetésével. 1687-ben Kolozsvárra alá érkező osztrák császári csapatok harc nélkül vonulhatnak a városba. Újralétesül a jezsuita kollégium, szintén a jezsuitákhoz kapcsolható az első barokk templom felépítése (ma Piarista templom).

A kuruc-labanc konfliktus igencsak megviseli a várost, miután a császári és a felkelő csapatok egyaránt fosztogatták Kolozsvárt. A 18. században két jelentős épület is létesül a városban: 1735-ben a Fellegvár és 1786-ban a Bánffy-palota a mai Fő téren (Piața Unirii). 1795-ben a mai Házsongárdi Temető közelében ortodox templom épül, egy-két évvel később a belvárosban egy görög-keleti. A város életében jelentős esemény I. Ferenc és felsége Karolina Auguszta látogatás Kolozsváron (az eseményre emlékoszlopot emeltek). 

Karolina emlékoszlop (1831)
A reformkor idején Kolozsváron is virágzik a magyar nyelvű kultúra, így nem csoda, hogy 1848-ban a pesti események itt is gyorsan éreztetik hatásukat. No meg akik figyeltek töri órán tudják: a 12. pont követelése nem volt más, mint az "unió Erdéllyel". A kiegyezés után hatalmas a fellendülés a városban, egyre másra alakulnak a különböző gyárak (szesz, papír, tégla, bőr, gyufa). 1896-ban itt zajlik román értelmiségiek ellen a memorandum per, melyről később még írok. 1910-ben a lakosság zöme (60.000-ből kb. 50.000) magyarnak vallja magát. A Trianon béke után Kolozsvár Romániához kerül, ekkor épül Bocskai téren (mai Piața Avram Iancu) a neo-bizánci stílusú ortodox templom. 1940-ben a második bécsi döntés nyomán a második világháboú végéig újra Magyarországhoz, majd a háború után újra Romániához kerül Kolozsvár.  A Ceaușescu-korszak iparosítási politikája nyomán a lakások iránti igény is megnőtt, így a város peremén hatalmas lakótelepek épültek.

Az 1989-es romániai forradalom során Kolozsváron is a Fő térre vonul a lakosság, ahol a hadsereg tüzet nyitott a tüntetőkre, mely 13 halálos áldozatot követelt. A forradalom után Gheorghe Funar polgármester nyíltan magyarellenes politikát folytat, regnálásnak egyik látható jele volt, hogy a városban a padoktól a szemeteskukákig minden piros-sárga-kékben pompázott. 


Sonntag, 21. Mai 2017

Utazások Kákániában - Kolozsvár

Életemben először 2016 februárjában jutottam el Kolozsvárra és rögtön az utazás után akartam bejegyzést írni az élményekről. Túl sokáig fontolgattam a bejegyzést, így az ötlet feledésbe merült.  Egy hete újra Kolozsvárra kellett utaznom, ezúttal azért, hogy barátom édesanyjától, Böbétől vegyünk végső búcsút. Emlékének ajánlom ezt a bejegyzést. 

Az utazás mindkét esetben fáradságos volt: Bécsből könnyű eljutni Budapestre, Budapestről Kolozsvárra azonban a több mint 460 kilométeres út kb. 7 órát vesz igénybe. 2016-ban éjszaka utaztunk, a sötétben csupán annyit láttam, hogy milyen vadul előznek a sofőrök a Kárpátok szerpentinjein. Második utam során már rájöttem, hogy a "vad" jelező nem teljesen helytálló, ugyanis a sofőrök hatalmas rutinnal rendelkeznek. Már első utam során is feltűnt valami egészen sajátos: az éjszaka sötétjéből a városokban és falvakban mindenütt ortodox templomok tűntek fel. Sok esetben egyáltalán nem illetek környezetükbe: részben, mivel a közelmúltban épültek és elütöttek a körülöttük lévő sokkal rosszabb állapotú házaktól, részben, mivel méretűk és architektúrájuk miatt idegennek hatottak. 

Idén májusban nappal utaztam és jobban meg tudtam figyelni a táját, az épületeket és az embereket. Főleg Ausztriából és Magyarországról érkezve szembetűnő a különbség: Nagyvárad (rom. Oradea, ném. Großwardein) előtt hatalmas ipartelep terül el, az első villamosok amiket láttam, egyből a Ceaușescu-korszakot juttatták eszembe. 

Ami mellesleg tévedés: a hihetetlenül retró villamosok az egykori NDK-ból származnak és a kilencvenes években vette a város. Üde színfoltként a Bécsben jól ismert Siemens villamosokból is van egy-kettő.   

Forrás: http://www.le-rail.ch
Az erőszakos iparosítás jelei mellett a vidéki környezet olyan, mint egy időkapszula: juhok, lovak, kecskék és tehenek legelésznek a domboldalakon. Már-már elkapna egyfajta romantikus érzés, hogy lám, itt él autentikusan az ember, amikor feltűnnek elhagyott vendéglők, panziók, gazdasági épületek. A vadregényes erdők - gyorsan megértettem, Erdélyt miért hívják így - sem tudják feledtetni a szegénységét, az elmaradottságot és a nyomort. 

Víztározó, Bihar megye

Itt egy fontos különbségtételre hívnám fel a figyelmet: Nagyvárad nem Erdély része, az Alföld és Erdély között a Partium terül el, ami a mai román felfogás szerint Erdélyhez (rom. Ardeal vagy Transsilvania) tartozik. Teljesen különálló terület a Bánság a Partiumtól délre. 

Egészen sajátos élményt jelentett az új nyelvi környezet. Ildi barátnőm - aki több újlatin nyelvet is beszél - mondta, hogy az egyik bevezető nyelvészeti szemináriumon, ahol újlatin nyelveket kellett beazonosítani, mindig a román okozta a legfőbb gondot. Egy kis latin tudással és nemzetközi szavak ismeretével nagyjából azonosítható egy beszélgetés vagy felirat tartalma. Erősen fülelve érzékelhető a szláv hatás is. Összességében azonban elég furcsa, kissé titokzatos nyelvnek hangzik nekem a román.  

Réges-régen magyarázta egyik ismerősöm, hogy a románban "egy farkas" annyit tesz, mint "un lup". Azonban "a farkas" már "lupul", részes és birtokos esetben "lupului". Sehogy se fért a fejemben, hogyan lehet a határozott névelőt a szó végére tapasztani. 
  
A nyelv témaköréhez tartozik, hogy a romániai magyarok a magyar nyelv egy módosult változatát beszélik. Szókincsében és hangsúlyozásában is eltér az erdélyi, de különösen a Kolozsváron beszélt magyar az anyaországitól. A román nyelv hangsúlyozását átvevő erdélyi magyar hallatán olyan érzésem volt, mintha mindenki mindig fel lenne háborodva. Barátom megnyugtatott, hogy az emberek valóban gyakran fel vannak háborodva, de azért nem mindig. Az erdélyi magyart különben családi kapcsolataim miatt elég jól ismertem, így szemrebbenés nélkül nyújtottam előre a "buletinom" a román magyar határnál. 

(Folyt.köv) 
 

Mittwoch, 12. April 2017

Szent Búbánat és Parsifal 2.


Forrás: Wiener Staatsoper
Nyilván már arról is lehetne vitatkozni, hogy klasszikus művek mennyire szorulnak rá az újraértelmezésre. Egykori igen konzervatív professzorom, Poszler György esztéta, akinél a Bevezetés az esztétikába című tantárgyat abszolváltam, erre hozta azt a példát, hogy szerinte Shakespeare Hamletjében a dán királyfi nem szorul rá arra, hogy latin-amerikai szandinista felkelőként ábrázolják a színpadon.  

Ugyanakkor éppen Wagner esetében joggal merülhet fel az igény, hogy a művet kiszabadítsuk a kelta-germán mondavilág fűzőiből és megpróbáljuk modernitást, időszerűségét kidomborítani. Persze kérdés, hol van az értelmezés határa: Bayreuthban 2011-ben a Tannhäusert egy biogáz-erőmű környezetébe plántálták. A közönségnél ebből a szempontból a darab csúfosan megbukott.

Ha nem is ennyire radikálisan, de szintén újraértelmezésre tett kísérletet Alvis Hermanis lett rendező és Semyon Bychokov orosz karmester.  Hermanis a történetet egy századfordulós bécsi idegotthonba helyezi. A színpadképet Otto Wagner szecessziós épületei ihlették, részben metróépítészete, de különösen a XX. század egyik legjelentősebb temploma, a steinhofi Szent Lipót templom (nevezik Kirche am Steinhofnak ill. Otto-Wagner-Kirchének is).  

Kirche am Steinhof - a Parsifal díszletében az arany oltárkupola látható
Bármit is gondoljunk a merész értelmezésről, azt el kell ismerni, hogy a színpadkép impozánsra sikerült. A színpad fölött kétértelműen díszelgett a felirat: Wagner Spital - mely egyszerre utalás Otto és Richard Wagner művészetére, de talán még Wagner-Jauregg Nobel-díjas pszichiáterre is. 

A századfordulós Bécshez kapcsolható az is, hogy a Grál-lovagok egy jelentős része az ún. bécsi modernség nagy alakjaihoz hasonló külsővel jelent meg a színpadon: egymás mellett tolongott Otto Wagner építész, Viktor Adler munkásmozgalmár, Oskar Kokoschka és Gustav Klimt festő, Koloman Moser, a Wiener Werkstätte művésze és még számos más századfordulós császárvárosi híresség.

Hermanis gyakorlatilag megfosztotta Parsifalt a főszereptől, a központi alak és egyben narrátor Gurnemanz, aki a pszichiátriai intézet joviális öltönyös-fehérköpönyes idegorvosaként a mű színpadi nyitányként egy gramofonon ráhelyezi a tűt a lemezre. Szintén idegorvosként szerepel később az ellenlábas Klingsor, aki lobotómiát hajt végre és sokkterápiával kezeli pácienseit. Egyik áldozata éppen Amfortas, aki a szintén nagyrészt pszichiátriai kezeltekből és bécsi századforduló nagy alakjaiból álló Grálközösségben keres enyhülést bajaira. Kundry szintén a pszichiátria skizofrén lakója, a visszafogottabbnak metódusokkal dolgozó Grunemanz mégis ketrecben tartja.

A Otto Wagnerre jellemző zöld-fehérben és az egész bécsi szecesszióra jellemző aranyban pompázó színpadkép tulajdonképpen jól passzol a Parsifal meditatív-heroikus világához. Impozáns az  a jelenet is, amikor Klingsor proszektúráján egyszer csak felpattannak az ágyról a hallott nők a viráglányok jelenetben. 

Forrás: Wiener Staatsoper
A rendezésben fontos szerepet kap az agy: egyrészt maga a Szent Grál is egy világító, pulzáló agy, másrészt az emberi agy különböző méretekben az előadás során többször is feltűnik, sőt a Szent Lándzsát is egy agyból húzza ki Parsifal.

Forrás: Wiener Staatsoper
Amit ebből az értelmezésből én ki tudtam hámozni, az az, hogy a főszereplő nem Parsifal, hanem Kundry. Parsifal végig lovagruhában szerepel, így leginkább egy agyszüleménynek tekinthető. Nem tiszta azonban, miért keverednek a Grállovagok a bécsi Fin de Siécle alakjaival, akik ráadásul az utolsó felvonásban aranyszínű pszeudógermán sisakokban jelennek meg. Kundryt Hermanis értelmezésben nem a halál váltja meg, hanem pszichoanalízis: az utolsó jelentben a "Zeit" feliratú ajtón killibben. Értem én, hogy Hermanis valami olyasmit akar mondani, hogy a modernitás elracionalizálja a hitet és hogy a Parsifal erről is szólhat, ha a XX. század felől olvassuk a művet.

A legnagyobb gond a rendezéssel azonban, hogy nem állnak össze a szép és impozáns részek nagyszerű kerek egésszé. Sok kritikát kapott Bychokov is, aki karmesterként sokak szerint egyszerűen rosszul értelmezte a darabot. Az énekesek szerintem remek teljesítmény nyújtottak (engem különösen Kwangchul Youn győzött meg mint Gurnemanz, de Nina Stemme Kundry alakítását is kimondottan jónak találtam. Hozzáteszem, nem erősségem az ilyen részletkérdések megítélése, én inkább összhatásban gondolkozok).

A velem egy páholyban ülő osztrák hölgy ugyanúgy nem tartott sokat a rendezésről, mint Murci, aki a jegyeket szerezte nekem. Az osztrák sajtóban megjelenő kritikák sem voltak éppen elragadtatva a rendezéstől, éppen a kellő kohéziót hiányoltak.

Nekem mindenesetre szép virágvasárnapot szerzett Szent Búbánat és Parsifal.


Montag, 10. April 2017

Szent Búbánat és Parsifal 1.

Virágvasárnap Szent Búbánattal voltam a bécsi Szépművészeti Múzeumban, majd este egy idegotthonban láttam Parsifalt. Azért ez a bizarrnak tűnő mondat némi magyarázatra szorul.

Szent Búbánat - számomra is újdonság volt - egy a 14. század óta tisztelt népi szent, akinek léte egy félreértésen alapul. Lucca olasz városkában ugyanis létezik egy olyan Krisztus ábrázolás, mely a megváltót ruhában, győzedelmes arckifejezéssel ábrázolja. Amikor az ikonográfiában egyeduralkodóvá vált a szenvedő, nagyrészt meztelen Krisztus-ábrázolás, a régi magyarázatra szorult. A néphit a köntöst azzal hozta összefüggésbe, hogy női szentről van szó. A szakállhoz pedig történetet költött: eszerint egy keresztény lányt szaracén (másutt portugál) apja egy pogány királyhoz akarta adni, a lány ezért imádkozni kezdett, hogy elkerülhesse sorsát. Isten azzal segítette meg, hogy szakállat növesztett neki és ebben a formában már nem volt kívánatos a leendő férjnek. Az apa azzal bűntette lányát, hogy az általa tisztelt megváltóhoz hasonlóan keresztre feszítette. 

Szent Búbánat egy flamand hóráskönyvben
Története egész Európában ismertté vált, tanúskodik erről nevének elterjedtsége: latinul Wilgefortis (virgo fortis torzítása, azaz erős szűz) holland nyelvterületen sint Ontkommer (szent bánat nélküli), német nyelven Heilige Kümmernis (Szent bú, a Kummer régiesebb alakjából). Jókai Mór elbeszélést is szentel történetének, Szent Búbánat címmel (szerintem ő használta először a magyarban e nevet a németből fordítva). 

Szent Búbánat szerepelt egy ideig a Római Martirológiumban is, majd miután bebizonyosodott, hogy teljesen fiktív alak, eltávolították a szövegből (vajon maradtak-e még fiktív alakok a műben? - kérdezhetném némi cinizmussal). 
Szent Búbánat egy grazi múzeumban

Magyarosan Szent Búbánatnak, azaz Tiefe Kümmernisnek hívnak egy bécsi drag queent is. Immár második alkalommal tartott vezetést a bécsi Kunsthistorisches Museumba, ahol - ez csak ilyen bonyolultan tudom kifejezni - a meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű identitás szempontjából mutatott be műveket. 

Bevallom, szkeptikus voltam először, hogy mennyire lesz sikeres a kezdeményezés. 

Tiefe Kümmernis a KHM-ben - Fotó: Murci

Engem is meglepett, hogy nagyon is élvezhető volt a bemutató, ugyanis arra számítottam, hogy elsősorban a drag queen személyén lesz a hangsúly, kevésbé a képeken. Tiefe Kümmernis valójában remekül felkészült a képekből, jól bemutatta a történeti kontextust és szépen kidomborította a szexualitásra vonatkozó értelmezését is. A vezetés végkicsengése az volt, amire számítottam: a zsidó-keresztény kultúrkör által tabuként kezelt homoszexualitás ugyanúgy folyamatosan jelen volt a képzőművészetben és a hétköznapi életben is, mint a mai napig nehéz témának számító kétneműség, a hermafroditizmus.  

Miután ennyi nem volt elég a kultúrából, egy-két órával később magas kultúrával folytattam a Bécsi Operában. Wagner Parsifálját március 30. óta teljesen új rendezésben láthatja a bécsi közönség. Kellőképpen meg is osztotta a mű új színpadi értelmezése a bécsi nagyérdeműt, a premieren ugyanis a közönség egy része "kifütyülte", a másik része pedig brávókkal istenítette a művet. De erről majd holnap írok.

Dienstag, 28. März 2017

A bécsi Császárfórum 3.

Az előző bejegyzésben bemutattam a Császárfórum megépítésre elkészült pályaműveket. Korábban említettem, hogy a pályaművek körül kialakult patthelyzet orvoslásra meghívták Bécsbe a XIX. század neves építészét, Gottfried Sempert.

Semper elég keményen indított: Löhr tervére azt mondta, hogy olyan, mint egy fegyverraktár. Hasenauer tervei közül az elsőt jobbnak találta, mint az átdolgozott másodikat. De összességében Hasenaur stílusát "nyugtalan pavilonépítészetnek" bélyegezte (kemény szavak ezek, ha meggondoljuk, hogy éppen Haseanuer tervezte egy-két évvel később az 1873-as bécsi kiállítás épületeit). 

Ferenc József császár azzal a feltéttel bízta meg Sempert a projekttel, hogy választ egyet a meglévő tervek közül és azt tökéletesíti. Semper Hasenauer tervét választotta. 
























A két építész kapcsolata és Semper bécsi működése már kezdettől fogva rossz csillagzat alatt állt. Semper kemény kritikáján túl szerepet játszott ebben a két építész különböző habitusa, hiszen míg a hamburgi Semper a letisztultabb formákat kereste, Hasenauer a neobarokk (túl)díszítettség híve volt.

Sempernek azért sem volt könnyű dolga, mert a visszautasított terveket készítő építészek megpróbáltak a projekt egy-egy részének kivitelezését megkaparintani. Semper ellenségei nehezményezték, hogy egy külföldit bíztak meg a Hofburg új épületrészének megépítésével (azért egy kicsit ízlelgessük, hogy a német Sempert külföldinek tartották a császárvárosban. Mindenesetre magam is tapasztaltam, mennyire el tud mérgesedni a német-osztrák viszony, persze tudva, hogy ez nem kizárólag a résztvevők nemzetisége miatt van így. Erről a kimeríthetetlen témáról egyszer még írok).

A Kunsthistorisches Museum idei 125 éves fennállásnak évfordulójára közzétett egy tervrajzot a Császárfórum Beletage-áról (azaz emeleti szintjéről).

Forrás: Kunsthistorisches Museum

A Semper és Hasenauer által készített terven jól kivehető két múzeumépület (természettudomány és művészetek), mögötte látható pedig az új Hofburg mindkét oldalon megegyező kialakítású épülete. A mai Volksgarten helyét  a Hofburg bal szárnya foglalja el, és tőle balra a Burgtheater tervezett épülete is jól kivehető (a mai Burgtheater a rajzon látható épülettől messzebb, a Ringen található).

E koncepció szerint a Habsburg uralkodók számára egy olyan épületkomplexumot hoztak volna létre, mely az állami-reprezentatív funkciók mellett az uralkodóház a természettudományok és a művészetek iránti elkötelezettségét is kifejezte volna és emellett utal a birodalom hadi sikereire is. Még Semper és Hasenauer terveinek elkészülte előtt avattak fel két lovasszobort: nem sokkal azelőtt, hogy a solferinoi csatatéren megverték az olaszok az osztrák csapatokat (1859), leplezték le Erzherzog Karl lovasszobrát. Savoyai Jenő lovasszobrát nem sokkal a németek elleni königgrätzi (1866) csatavesztés előtt avatták fel. A Habsburg ház dicsőségére egy további szobor is utal: a két múzeum között lévő Mária Terézia szoborcsoport. Tervezése 1872-ben kezdődik meg, ötlete azonban már 1840-ben felmerült. A szobor talapzatának kialakítására Hasenauer is hatással volt.

Az 1873-as bécsi világkiállításra Rudolf von Alt elkészíti a Császárfórum látképét. A látkép a Hofburgot ma kezelő Burghauptmannschaft honlapján is megtekinthető (az alsó kép különböző szegleteibe kattintva a kép nagyításait is láthatjuk). A nagyításban jól látszik az a három soha el nem készült diadalív, mely a terület fórum jellegét aláhúzta volna.

   


Sonntag, 12. März 2017

Múltidéző - Száz éve írták

Ma száz éve annak, hogy Pétervárott kitört a februári forradalom (az ortodox és az Európa többi részén használt Gergely-féle naptár különbsége miatt az ottani februári forradalom itt márciusban történt). Az esemény jelentőségét a későbbi szovjet propaganda a Nagy Szocilista Októberi Forradalom javára igyekezett háttérbe szorítani. A mai évforduló kapcsán azt mutatom be, hogy a száz éve is fontosnak számító esemény miképp jelent meg a bécsi sajtóban. Az alábbiakban rövid kiragadott példákat mutatok be, nem tudományos alapossággal dolgozom fel a témát.  



Komoly utcai zavargások Pétervárott - írja a Neue Freie Presse az események másnapján. Fegyveres beavatkozással fenyegetnek, az újságok nem jelennek meg, a villamos nem közlekedik - szól a hangulatjelentés. "Ami most történik, a világ számára sem lesz lényegtelen" - emlékeztet a Neue Freie Presse vezércikkének írója. Az újság arra is felhívja a figyelmet, hogy egy olyan ország, melynek lakossága 90 százalékában parasztokból áll és békében Európa éléstárának számít, képtelen élelmezni a városban lakókat.

"Véres éhséglázadás Pétervárott" - adja hírül az Illustrierte Krone Zeitung. A már akkor is bulváros Krone az 1905-ös japán-orosz háború után kirobbant felkelést idézi meg: "Ugyanolyan szörnyű mint az 1905-ös forradalmi napok. 300-400 halott és sérült". A Krone is felteszi a költői kérdést: vajon ez csak előjátéka további zavargásokhoz? 

A Wiener Journal is hasonlóan számol be az eseményekről, megemlítve, hogy a Vossische Zeitung stockholmi tudósítójától vette át az információkat. A vezércikk a katonai diktatúra bevezetéséről, a kozákok Pétervár környéki összevonásáról is ír. 

Öt nappal később újabb szenzáció kerül a címlapokra. 



Lemondott Miklós cár! Az Illustrierte Krone Zeitung címlapján a megtört Miklós cár kezét egy orosz paraszt vezeti, kifelé mutatva három, az égbe írt szóra: háború, forradalom, éhínség. A két oldallal később szereplő idevágó cikk - a címlap utáni oldalon ugyanis a háborús hírek foglaltak helyet - kiemeli, hogy II. Miklós cár magának köszönheti sorsát. Belekeverte hazáját egy értelmetlen háborúba, Konstantinápoly megkaparintásnak terve, pánszláv álmai íme, rémálommá váltak. 


Végezetül a (Neuigkets)Welt-Blatt címlapja, szintén 1917. március 17-én jelent meg. Oroszország sorsa - az elszabadult forradalom, hirdeti a címlap. Vajon a tömeg feletti sötét alak a forradalom rémképe vagy a cári elnyomó rendszer jelképe? 

A képhez tartozó alig 15 soros cikk arról ír, hogy nem lehet megmondani, milyen irányt vesznek az események. Jelenleg még a háborút támogatók vannak nyeregeben, de lehet, hogy a békét követelő néptömeg szava lesz a mérvadó.

Donnerstag, 9. März 2017

Bécsi múzeumok - Tavaszi kínálat

Elég sok jó kiállítás volt Bécsben 2016-ban, nehéz lenne felmúlni ezeket. Nézzük milyen új tárlatok láthatok a császárvárosban:

A városi múzeum, a Wien Museum a bécsiek szexualitása utána hitéletükre tekint vissza február közepétől. Brennen für den Glauben - Lágolni a hitért címmel Luther tételeinek kihirdetésére emlékezve mutatják be a reformáció hatását az egy ideig protestáns többségű Bécsre. A kiállított dokumentumok között a híres 95 tétel eredeti nyomtatott változata is megtalálható. 

A Kunsthistorisches Museum legújabb időszaki kiállítása egy szenzációs regészeti felfedezéshez kapcsolódik: a bulgáriai Ada Tepében bukkanatak rá Európa első aranybányájára, melyet osztrák kutatók segítségével tárnak fel. A kiállítás a feltárások eredeményei mellett számos aranytárgyat is bemutatat. 

Miután tavaly Ferenc József életét és korát mutatták be négy különböző helyszínen, idén Mária Terézia kerül sorra, születésének 300. évfordulóján. A Császári Hintómúzeum az uralkodónő hatalomhoz való viszonyát járja körül, persze bemutatva korabeli kocsikat és Mária Terézia lovaglófelszerelését is. Az Udvari Bútortár a családhoz és önreprezentációhoz kapcsolódó tárgyakat, képeket veszi sorra. Két Bécsen kivül helyszín a felvilágosult, modernizáló és a háboruskodó úralkodnővel ismerkedhetünk meg.  

Érdekesnek igérkezik még a bécsi iparművészeti múzeum, a MAK egyik tárlata, melyben a Wiener Werkstätte könyvművészeti alkotásait mutatják be.

Sonntag, 5. März 2017

A bécsi Császárfórum 2.

Az előző bejegyzésben röviden felvázoltam, hogyan született meg a bécsi Császárfórum ötlete. Ahogy már ott is említettem, a kor nagy építészeti nyújtottak be pályamunkákat a Bécs városfalának és az előtte elterülő terület rendezésére, ahová két emblematikus múzeumot szántak. Egyet a Habsburgok művészeti gyűjteményének, egyet pedig a természettudományi gyűjteménynek. A meg nem valósult projektek vázlatai már csak azért is izgalmas kortörténeti dokumentumok, mert megmutatják, milyen lehetett volna a város arculata. 

Kezdjük Heinrich von Ferstel pályaművével.

Ferstel egy elég zárt struktúrájú épületegyüttest képzelt el, mely alapvetően meghatározta volna Bécs városképét. A múzeumépületek a mai egy nagy és négy kisebb kupola helyett két-két, szimmetrikusan elosztott kupolát kaptak volna, és a két gyűjteményt egy-egy hosszan elnyúló keskeny épület kötötte volna össze. A tervek szerint ebben is lehetett volna kiállításokat tartani. A Ferstel által tervezett impozáns épület a belváros felöl nézve eltakarta volna a Hofstallung (Udvari Istálló) barokk komplexumát. Ferstel tervének sajtóvisszhangja nem volt éppen pozitív. Leo Wolfram, a Neue Freie Presse újságírója temetőfalhoz hasonlította az összekötő épület oszlopokkal tagolt frontját. 

A felülnézeti terven jól látszik, hogy a maihoz hasonlóan szökőkutas park foglalt volna helyet a zárt udvaron. 

Az osztrák Parlamentet is jegyző Theophil von Hansen szintén viszonylag zárt struktúrákban gondolkozott, életművére jellemző módon neoklasszicista épületegyüttest álmodott a térre. 


A szigorú szimmetriájú együttesben a fórum jelleget azzal is hangsúlyozta Hansen, hogy megemelte a múzeumépületek előtti teret. 

Ferenc József tetszését egyik terv sem nyerte el, ugyanis személyes kívánsága az volt, hogy az Udvari Istálló, a Hofstallung - mely ma a Museumquartiernek ad otthont - irányába maradjon nyitott a tér. Ferstel és Hansen vállalhatatlnak tartották a létesítményt és éppen, hogy el akarták takarni a barokk istállóépületet. A két építész számára fontosabb szempont volt, hogy a művészeti gyűjtemény számára elegendő mennyiségű kiállítótér álljon rendelkezésre. Már ekkor is egyértelmű volt, hogy a műkincsek helyigénye messze nagyobb lesz, mint a természettudományi gyűjtemény számára szükséges hely. A gyűjtemények nagysága közötti aránytalanságot az összekötő épületek orvosolhatták volna. 

Moritz von Löhr, a császár hűséges bürokratája sem tartotta magát uralkodója elképzeléseihez. 

A két klasszicizáló múzeumépület egymástól teljesen külön állt, a teret Löhr egy diadalívvel zárj le, így a háttérben szintén nem látni az istálló épülete. A viszonylag szerény kivitelű tervet sem a zsűri, sem a bécsi építészek ill. művészek nem támogatták.

Végezetül Karl von Hasenauer terve pontosan megfelelt a császár kívánságának. Íme az első terv, amit benyújtott. 

   
Már itt feltűnik az öt kupola terve, mely később más formában megvalósul a múzeumok építésénél. A legfontosabb különbség a többi pályaműhöz képest, hogy a tér nyitott maradt az istállók irányába. Az itt látható tervet 1867-ben készítette Hasenauer és már egy évvel később át is dolgozta.  

Végül különböző változtatásokkal ez a pályamű lett az alapja a terület mai kiallakításának. A Császárfórum további sorsáról a következő bejegyzésben lesz szó. 


Donnerstag, 23. Februar 2017

A bécsi Császárfórum 1.

Az előző bejegyzésben közölt kép - ahogy Rás helyesen megjegyezte - a mai Museum Quartier felől, madártávlatból nézve a két nagy bécsi múzeumot ábrázolja (Kunsthistorisches és Naturhistorisches Museum), a háttérben pedig a Heldenplatz, a bécsi Hősök tere látható. A Heldenplatz különben nemrég szerepelt az osztrák hírekben, ugyanis szóba került a tér esetleges átnevezése. Thomas Drozda SPÖ-s kultuszminiszter szerint lehetne a demokráciáról vagy a köztársaságról elnevezi a teret. A teret különben 1878-ban nevezték el Hősök terének, és ekkor még a Habsburg Birodalomért harcoló "hősökre" utaltak a névadással.

Térjünk vissza azonban a képhez: ha jobban megnézzük, feltűnik, hogy számos olyan épület látható rajta, amit ma ezen a helyen hiába keresnénk.

kaiserforum_nagy

Jól kivehető a rajzon a Heldenplatz előtt egy diadalív, a mai Neue Burggal szemben pedig látható egy másik félköríves épület, mely szimmetrikussá teszi az amúgy mai formájában északkeleti irányba nyitott teret. A Googel Earth segítségével csináltam egy másik madártávlati képet, mely a terület mai állapotát mutatja.



A háttérben látható  a Heldenplatz, Savoyai Jenő és Károly főherceg lovasszobrával, balra a Volksgarten, jobbra a Neue Burg. A Heldenplatzra az Äußere Burgtoron keresztül tudunk eljutni, mely a kép közepén látható. Elől a Maria-Theresien-Platz, két oldalán a már említett múzeumokkal.

Ebben a bejegyzés-sorozatban ennek a területnek a történet fogom elmondani, hasonlóan a kulturkoron közölt sorozatommal, mely a budapesti Szabadság tér szobraival foglalkozott.

Bécs modern építészettörténete szempontjából a legfontosabb dokumentum az a levél, melyben I. Ferenc József Alexander von Bach osztrák belügyminisztert  (neve Magyarhonban nem cseng olyan jól, vö. Bach-korszak)  utasítja, hogy számolja fel a belvárost körülvevő falat és az azt szegélyező árkokat. A 1857 decemberében kelt levél nyomán következő év tavaszán az összesereglett Bécsiek szeme láttára verik ki az első téglát a Rotenturmbasteiból. A szabaddá vált terület hasznosítására tervpályázatot írnak ki, 1862-ben Ludwig Förster városi tanácsi tag és építész felveti a egy nagy múzeum építését, melyben a Habsburg-ház műgyűjteménye kaphatna helyet.

A mai Heldenplatz és Maria-Teresien-Platz beépítésével kapcsoltban azonban igen heves vita bontakozik ki. A kor ünnepelt építészei, Heinrich von Ferstel (Votivkirche, a bécsi Iparművészeti Múzeum tervezője), Theophil von Hansen (neve már szerepelt a blogon a Palais Ephrussi kapcsán),  Karl von Hasenauer (az 1873-as bécsi világkiállítás épületeinek tervezője), valamint Moritz von Löhr (a Belügyminisztérium illetékes építészeti referense) nyújtottak be pályaműveket. A pályázatokat bíráló bizottság egyik pályaművet se ajánlotta megvalósításra, I. Ferenc József saját bürokratája, Löhr tervét szerette volna megvalósítva látni. A nem túl produktív vita patthelyzetbe torkollott,  melyet Folliot von Crenneville (aki mellesleg Sopronban született) főkamarás-mester és táborszernagy oldott meg. A kor ünnepelt német építészét, Gottfried Sempert kérte fel arra, hogy mondjon véleményt Löhr és Hasenauer - időközben újragondolt - tervével kapcsoltban. Semper egyik tervet se  ajánlott kivitelezésre, amire a császár felkérte, hogy a legalább válasszon egyet a két projekt közül és vegyen részt annak átdolgozásában. Gottfried Semper Hasenauer mellett döntött és felvázolta elképzeléseit. 1870-ben Bécsi Fórum elnevezéssel maga a császár hagyja jóvá Semper tervét. Ezt ábrázolja a bevezetőben közölt madártávlati kép.

Valahol Bécsben

Montag, 20. Februar 2017

Beharangozó...

Valahol Bécsben

A következőkben erről a képről, helyről lesz szó. De hol is járunk pontosan?

Samstag, 18. Februar 2017

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 5.

Volt már szó a nyúlról és a könyvről, a családi kriptáról, maradt végezetül a kiállítás, melyet sajnos már nem lehet megtekinteni. A Kunsthistorisches Museum (KHM) első ízben 2012-ben kért fel egy művészt, hogy legyen kurátora egy kiállításnak. Akkor a választás Ed Ruscha-re (művei itt) esett, aki a KHM anyagából és más gyűjteményekből válogatva választott ki műveket, ill. egy saját művét is kiállította. Hasonló koncepció mentén jött létre a második ilyen kiállítás is.  Edmund de Waalt, az Ephrussi család leszármazottját, aki már rendezett egyszer kiállítás Bécsben, szintén arra kérték fel, hogy válogasson a KHM hihetetlenül gazdag gyűjteményéből. A kiállítás (Edmund de Waal találkozik Albrecht Dürerrel) sok mindenben túlmutatni látszik a Ed Ruscha tárlaton (azért csak látszik, mert Ed Ruschát én nem láttam). A tárlat középpontjában Albrecht Dürer egy 1525-ben készült rajza állt, melyben egy rémálmát ábrázolja. Az e kép által sugallt hangulatra fűzte fel de Waal - aki különben keramikusmester - az egész kiállítást: saját installációja is, mely az első tárgy volt, amit megnéztem, nyugtalanító hangulatot árasztott. Sajátos volt attól is a kiállítás, hogy a kiállítótermen kívül, a bejárattal szemben kiállították az Ephrussi-család történet feldolgozó könyv címében említett borostyánszemű nyulat. Az alaphangulatot a teremben különben leginkább az adta meg, hogy sötét volt, csupán a műtárgyakat világították a meg a vitrinekben. Éppen ezért meglehetősen nehezen lehetett ezeket a tárgyakat lencsevégre kapni, de Edmund de Waal saját oldalán elég jó képeket láthatunk a kiállított tárgyakról.  Egy-két tárgyról sikerült viszonylag jó képet csinálnom:






Számos tárgy a kiállítás után visszakerült eredeti helyére. Azóta megnéztem ezeket ott is: egyik se hat úgy, mint Edmund de Waal tárlatában. A kiállítás kifejezett célja volt, hogy a tárgyakat újraértelmezze, kiszakítsa abból a "kontextusból", ahol általában ki vannak állítva, ami különben eredeti funkciójukkal sem egyezik meg, hiszen számos műremek a császári kincstár részét képezte. Egyelőre ezekről a tárgyakról nem árulok el semmit, az elkövetkező hónapokban majd visszatérek rájuk a blogomon.

Végezetül kellene valami okosat mondani erről az egészről. Egy rendkívül gazdag család, mely vagyonát gyorsan elveszíti, tagjai szétszóródnak a világban, tárgyaik úgyszintén, mégis csodálatos módon egy gyűjteményük egybemarad. De Waal is lamentál könyve elején a tárgyak jelentőségéről. Sokszor mondjuk, hogy világunk eltárgyiasult. Igazából mindig is tárgyias volt: tárgyakkal vesszük magukat körbe, megvesszük, eladjuk őket, megsérülnek vagy megsemmisülnek tárgyaink. És mindig izgalmas dolog a tárgyak történetének nyomába eredni, hiszen rólunk emberekről tudunk meg többet.

Samstag, 11. Februar 2017

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 4.

hdr
Legutóbb ott fejeztem be, hogy az Ephrussiak elhagyták családi fészküket, a Ringen álló hatalmas palotát. Míg a család vagyonát vagy elkobozzák vagy a családtagok kénytelennek eladni az egyes tárgyakat, hogy el tudjanak menekülni, addig a necukékre egészen különleges sors vár.

Miközben 1938-ban a Gestapo a porcelánokat, ezüstöt és mindenféle műtárgyakat ládákba pakolta, addig Anna, a család végtelenül lojális szolgálója, azon mesterkedik, hogyan tudna valamit megmenteni a vagyonból. Nekiáll hát és a kötényében kicsempészi a necukéket, több fordulóban megmenti mint a 264 darabot, majd eldugja a matracában.

Elisabeth de Waal 1945 decemberében Bécsbe érkezik, hogy megnézze, mi menthető még talán meg a családi vagyonból. Az osztrák állam visszaszolgáltatja a Ringen álló palotát, melyet Elisabeth 30 000 dollárért tud eladni (2009-ben 30 millió euróért cserélt gazdát az épület), ill. a bankház államosításáért 5000 dollárt kap, azonban ehhez minden további követelésről le kell mondania. Anna, a családi egykori szolgálója, visszaadja a necukéket Elisabethnek, aki magával viszi őket Angliában.

elisabethdewaal_th_original
Elisabeth (Ephrussi) de Waal

1947-ben Iggie meglátogatja testvérét Elisabethet, aki megmutatja és rögtön oda is adja neki a necukéket. Iggie - aki korábban Amerikában próbált szerencsét mint divattervező, majd részt vesz a normandiai hadműveletekben, mint amerikai katona -  ugyanis úgy dönt, Japánba telepedik le, így a kis figurák visszakerülnek abba az országba, ahol készítették őket.

iggie_e
Ignaz (Iggie) Ephrussi gyűjteményével

Iggie élete végig Japánban marad, 1994-ben hal meg, a necukéket élettársa Jiro örökli, aki Iggie temetése után azonnal rendelkezik azok további sorsáról. A következő örökös Edmund de Waal, Elisabeth de Waal unokája.

Ezzel pedig eljutottunk a címsorban említett könyvhöz. Edmund de Waal a necukék és családja múltjának nyomába eredt. Kutatásinak eredményeit, utazásinak, családjának és a necukék krónikáját "A borostyánszemű nyúl" című könyvben írja le. Akit érdekel a történelem, a családtörténet, az szerintem gyorsan belelendül és nem fogja tudni letenni (ebben nem értek egyet Karafiáth Orsolyával, aki szerint nehéz olvasmány).

Végül egyetlen rejtély maradt: hogy került a könyvnek címet kölcsönző necuke, a borostyánszemű nyúl Bécsbe, a Kunstistorisches Museum vitrinébe? Ezt a befejező darabban mondom el.

Sonntag, 5. Februar 2017

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 3.

A Ringen álló palotát építtető Ignaz von Ephrussi nem sokáig élvezhette a necukék társaságát, ugyanis mindössze tíz hónappal fia Viktor és Emmy házassága után meghalt. Kriptája a bécsi Központi Temető (Zentralfriedhof) 1 kapujánál, a 8-as részlegnél található, a 62. sorban a 29. számú sír (ha valaki meg akarná keresni: Tor 1, Gruppe 8 , Reihe 62, Nr. 29 ). A metsző januári hideg ellenére én is elmentem, hogy megnézzem a sírboltot.






A kripta kapuja nincsen lezárva, így belülről is megtekinthető. A kapu egyik oldalán keresztény szokás szerint mécseseket, a másik oldalon zsidó szokás szerint kavicsokat láttam. Ignaz - akinek neve franciásan van felírva a kripta falára, bár igazából orosz állampolgár volt - az Ephrussi-dinasztiának szánta ez a sírboltot, nem sejtve, milyen fordulatokat hoz az éppen a halála után kezdődő évszázad a bankár-család számára.

A család az első világháborúig élte nagypolgári életét, majd a háború végével minden megváltozott. Az időközben már teljesen asszimilálódott Ephrussiak megtapasztalják az antiszemitizmus erősödését, mely részben összefüggött azzal is, hogy Bécsbe ezerszámra érkeznek Galíciából a háború elől menekülő szegény zsidók (és lám ismétli magát a történelem: az első generációs bevándorlók megvetették az utánuk következő szegényebb és kevésbé művelt sorstársaikat). Miután  az Ephrussi-család hatalmas összegű hadikölcsönöket jegyzett, elértéktelenedésük jelentősen megcsappantja a családi vagyont, bár éhezniük így sem kellett.

Viktor és Emmy gyermekei, Elisabeth, Gisela, és Ignaz (becenevén Iggie) egymás után hagyják el a családi fészket, mely immár nem a Franzesringen áll, hanem a Ring des Zwölften Novemberen (e napon kiáltották ugyanis ki 1919-ben a köztársaságot Ausztriában). Elisabeth, a költő és ügyvédnő, hozzámegy Hendrik de Waalhoz, egy holland kereskedőcsalád sarjához. Iggie Amerikában próbál szerencsét a divat világában, Gisella egy spanyol bankárral lép frigyre és Spanyolországba költözik.

Amikor 1938 márciusában a náci Németország megszállja Ausztriát, az Ephrussiaknak van okuk félelemre: Viktor Ephrussi ugyanis jelentős pénzösszeggel támogatta Schuschnigg kancellár kampányát, melynek célja Ausztria függetlenségének megőrzése volt. A Gestapo házkutatást tart a palotában (ekkor már Bécs egykori populista, antiszemita polgármesterének, Dr. Karl Luegernek a nevét viseli a körút), megkezdődik a család módszeres kifosztása, bár sok esetben inkább rákényszerítik őket arra, hogy áron alul váljanak meg vagyontárgyaiktól. Viktor és Emmy Csehszlovákiába menekülnek, Emmy azonban nem hajlandó tovább elviselni a megaláztatásokat és gyógyszer-túladagolással véget vet életének. Férje a háború utolsó évében hal meg Angliában.

És a necukék? Ez ennek a történetnek a leghihetetlenebb és legmegkapóbb része...