Praterstern, napfelkelte, péntek

Bécsi kiállítások

Gyorsan telik a január, és ideje újabb bejegyzést írni. Feltett szándékom rendszeresen beszámolni arról is a blogomon, mi történik a bécsi múzeumokban. Ma két, hamarosan záró kiállítás ajánlok:

Mindössze három napig látható még a Wien Museum kiállítása, a Szex Bécsben - Kéj, ellenőrzés, engedetlenség. A nagy érdeklődésre való tekintettel eleve meghosszabbították már egyszer a kiállítást és a témához illő módon este tízig látogatható.

Tíz napig, január 29-éig látható a Kunsthistorisches Museumban Edmund de Waal kiállítása, mely kapcsolódik a bejegyzéssorozatomhoz is, amit nemrég elkezdtem. A kiállítást már egyszer láttam, de szeretném még egyszer megnézni, mielőtt bezár.

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 1.

Ennek a bejegyzésnek van egy szép kerettörténete, melynek minden eleme Bécshez kapcsolódik. Ennek apropóján van egy másik történet is: az Bécsben, Párizsban, Angliában, Odesszában, Tokióban és még egy fél tucat másik helyen játszódik.

Gyerekkorom óta érdekel az egyiptológia, kisebb koromban egyiptológus akartam lenni. Így gyorsan lecsaptam M. – budapesti barátaim évtizedekkel ezelőtt Bécsbe költözött barátnője, aki itt elvégezte az egyiptológia szakot is – ajánlatára, hogy közösen, szakavatott kommentárjaival ellátva megnézzük a Kunsthistorisches Museum (KHM) egyiptomi tárlaltát. A Café Eilesben ebéddel indítottunk.

Egy kis közbevetés:  a Café Eiles Bécs legpatinásabb kávéházainak egyike a Josefstädter Straße elején. 1840 óta van ezen a helyen kávéház, mely eredetileg 1821-ben egy sarokkal odébb nyitotta meg kapuit. Ekkor még Kaffee Motelé névre hallgatott és főleg színészek és katonatisztek látogatták. A XIX. század derekán egy tulajdonváltás új vevőkör számára tette vonzóvá a kávémérdét, délelőtt a derék bécsi polgár szürcsölte itt a feketét, este a “félvilág” vette birtokba a márványasztalokat. Miután 1883-ban elkészült a Ringen a Parlament, politikusokkal egészült ki a vevőkör. A századforduló után Jugendstil berendezést kapott, 1933-ban itt tartották az utolsó megbeszélést a náci hatalomátvételt tervező puccsisták (a híres Júliusi Puccs, mely Engelbert Dollfuß osztrák kancellár halálával végződött). Egyszer felújították a kilencvenes években, majd legutóbb 2016 októberében is. Aztán egy szép október végi napon beült az Eilesbe M. és a Bécsi Blogger…

Tehát ebédeltünk, csapongtunk a témák között, majd miután kiléptünk a kávéházból, melynek timpanonjából Pallasz Athéné nézett le ránk, szóba került, hogy milyen aktuális időszaki kiállítás van a KHM-ben. Munkaadómnak köszönhetően a KHM-ben rendszeresen részt vehetek művészettörténészek kommentárjával ellátott idegenvezetéseken. Amikor M-vel beszélgettem, már jelentkeztem is a következő vezetésre. Azonban valójában semmit nem tudtam a kiállításról.

Edmund de Waal trifft Albrecht Dürer – During the Night

Egyedül annyit tudtam, hogy ki volt Albrecht Dürer. M. nagyon gyorsan felvilágosított arról, hogyan kapcsolódik Edmund de Waal Bécshez. Itt most azt idézem fel, ami megmaradt bennem az elmondottakból.

De Waal egy híres görög-zsidó család leszármazottja, a família rendelkezett bécsi és párizsi ággal is, Bécsben hatalmas palotájuk volt a Ringen, szemben a Votivkirchével. Párizsban Prousttal voltak kapcsolatban és lelkesen gyűjtötték koruk népszerű japán műtárgyait, a necukéket. A necuke (根付) kis faragvány, alján két lyukkal. Arra szolgált eredetileg, hogy a kimonó övére, melyen hagyományosan nincsen zseb, rá lehessen erősíteni egy zacskót. Egy ilyen gyűjteménnyel rendelkezett az említett család párizsi ága -  a család nevét akkor nem tudtam megjegyezni – majd ez a kollekció nászajándékként Bécsbe vándorolt. A náci hatalomátvételkor a családnak menekülnie kellett, a necukék a házban szolgáló cseléd matraca alatt vészelték át a fasizmust. A cselédlánynak köszönhetően újra a család tulajdonába kerültek a japán csecsebecsék a vészkorszak után. A gyűjtemény egy darabja igen híres lett: egy borostyánszemű nyúl, melyről – pontosabban családja történetéről – Edmund de Waal könyvet írt. És itt kezdődött az én oknyomozásom…

Ajánló: A kiállítás a KHM-ban 2017 január 29. tekinthető meg, naponta 10-18 óra között ill. csütörtökön 21 óráig.

Huszonötödik ablak – Bécs, megfogni a megfoghatatlant

Eljutottam az utolsó ablakig. Egy ablak mindig két irányú dolog: ki lehet nézni és be lehet látni rajta. Egyszerre nyitja és zárja teret. A térből azonban sohase mutatja meg az egészet, mindig csak egy kis részt vág ki belőle. Ahogy a bejegyzéseim is sok kis részét mutatták be Bécsnek, melyek még mindig csak egy nagy mozaikkép pár színes kavicsát képzik.

Egy városról, különösen egy ilyen gazdag múltú nagyvárosról, általánosságban beszélni elég nehéz. El lehet mondani történetét, be lehet mutatni jelentős épületeit, házait, kerületeit és utcáit, az itt lakókat; azonban mindezek még mindig csak pontatlan körvonalát adják a városnak.

A osztrák fővárosra annyi jelzőt aggattak, annyi mindennel azonosították és teszik azt ma is, hogy alig látni valamit a fogalmak takarásából: császár- és székesfőváros, nemzetközi szervezetek városa... itt tolong  Sisi és Ferenc József, itt a Ring és a Stephansdom, városképét meghatározza Hundertwasser és a Szecesszió, zenéjét Schubert és Beethoven, esznek itt Wiener Schnitzelt és Sacher tortát, majd beülnek egy kávéházba vagy Heurigerbe, megnézik a Lipicai Lovakat és meghallgatják a Sängerknabeneket, végül beülnek egy Fiakerbe vagy felszállnak az Óriáskerékre a Práterben.

Ferenc József egy bécsi graffitin 

Bécs jellegét megfogni ennél sokkal nehezebb.

Munkahelyemtől nem messze, Lipótvárosban (2 kerület, Leopoldstadt) találkoztam ezzel a grafitival (történetét szintén el kell még mesélnem):

Az egyik érdekesség nyelvi: a szerb-horvát-bosnyák és a magyar nyelv nevezi egyedül Bécsnek (Beč) az osztrák fővárost, szemben a nyugati nyelvekben elterjedt Wienből képzett alakokkal és az egyes szláv nyelvekben használt Viedeň alakkal szemben  (ennek lehetséges okairól megint csak később). A másik a város azonosítása a Balkánnal. Metternichnek tulajdonítják azt a mondást, miszerint a Balkán palotájától nem messze, a Rennwegnél kezdődik (Der Balkan beginnt am Rennweg). Mellesleg, ezek szerint a Belvedere (helyesen e-vel a végén ejtve, ugyanis olasz szó), Savoyai Jenő palotája már a Balkánon volt a XIX. században is.

De vissza a grafitti tartalmához! Egy-két hónappal ezelőtt Budapesten a várban vacsoráztam két német barátommal és egy amerikai hölggyel. Bécsre terelődött a szó és arra, hogy hogyan szorítja ki lassan az osztrák-németet és a bécsi dialektust a németországi médiumok térhódítása. Német barátom Bécsre, mint német-ajkú városra utalt. Erre én azt mondtam, hogy „Bécs a legkevésbé német város Ausztriában belül”. Éppen hogy nem tettem hozzá azt a cinikus megjegyzést, miszerint egyedül akkor volt német, amikor Németország volt szíves 1938-ban megszállni.

Azonban Bécset valóban nem lehet tisztán Nyugat-Európa felől megérteni. A nyelv, a kultúra, a gasztronómia, a mentalitás számos keleti és kelet-európai jegyet visel magán. Mindez pedig nem az elmúlt 4-5 évtized migrációjának eredménye. Már a Római Birodalomban is határváros volt Bécs elődje, Vindobona. A középkortól kezdve is mindig jelen volt a Kelet a város történetében: amikor elfoglalta Mátyás király, amikor el akarták foglalni a törökök, amikor egy olyan birodalom kulturális és közigazgatási központjává vált, melynek zöme keleten feküdt. A jelentős számú zsidó a XIX. század végén és XX. század elején ugyanúgy hozzá tartozott Bécs városképéhez, mint ma a számos fejkendőt viselő muszlim nő. És akkor nem beszéltünk még a gyakorlatilag őslakosnak számító bosnyákokról, csehekről, horvátokról, magyarokról, olaszokról, románokról, szlovákokról, szlovénekről és szerbekről. Aki e nemzetiségek egyikével nem találkozott ittléte során, nem is járt valójában Bécsben.

Persze Nyugat felől is olvasható Bécs: évről évre szerzi meg az egykori császárváros az első helyet a legélhetőbb városok ranglistáján. Közlekedési hálózata irigylésre méltó, múzeumai nemzetközi rangú időszaki kiállításokat rendeznek, a város tulajdonában lévő több tízezer szociális-lakásnak köszönhetően viszonylagos társadalmi béke uralkodik a városban. A kerítés is kolbászból lenne, ha nem lenne annyi kutya…

Ha egy bécsi lakost megkérdezünk városáról, máris más a helyzet. Ha nem Bécsben született – mint ahogy a Bécsben regisztrált lakosok közel fele –  akkor véleményéből az asszimiláció mértékére is következtethetünk.

Szóval egy itt lakó szerint egyáltalán nem rózsás a helyzet: a tömegközlekedési eszközök túlzsúfoltak, sok a külföldi és a munkanélküli, az élelmiszerárak magasak, a hivatalokban semmit nem lehet elintézni, az uszodában sosincs szabad sáv, a lakásárak az egeket nyaldossák. Magyar olvasóimnak ez a világlátás ismerős lehet. Ez a kelet-európai pesszimizmus mindig mértékkel élvezendő: akár igaz is lehet, de gyakorta túloz, elsősorban arra utal, hogy a helyzet mindig magában hordozza a romlás lehetőségét. Történelmi tapasztalatokból táplálkozik és a romlásból kijutott Ausztriának is a XX. században.

Végeredményben a blogommal, ahogy az első huszonhárom bejegyzéssel is, Bécset próbálom megfejteni. Majd a sok mozaikkőből idővel kirajzolódik egy kép. És az is csak egy kép, egy tabló lesz, mely magán viseli alkotója keze nyomát. Talán elárul rólam is, a városról is valamit. És akkor hamarosan folytatom...