Szent Búbánat és Parsifal 2.

A Parsifal idei újrarendezése a Bécsi Operában pont olyan, amire minden valamirevaló operarajongó vágyik: a premieren az egyik oldalról bú hangokkal tették egyértelművé a konzervatív wagneriánusok, hogy a rendezés szentségtörés, a másik oldal pedig egyszerre ünnepelte a merész interpretációt és a karmester teljesítményt. 

Forrás: Wiener Staatsoper

Nyilván már arról is lehetne vitatkozni, hogy klasszikus művek mennyire szorulnak rá az újraértelmezésre. Egykori igen konzervatív professzorom, Poszler György esztéta, akinél a Bevezetés az esztétikába című tantárgyat abszolváltam, erre hozta azt a példát, hogy szerinte Shakespeare Hamletjében a dán királyfi nem szorul rá arra, hogy latin-amerikai szandinista felkelőként ábrázolják a színpadon.  

Ugyanakkor éppen Wagner esetében joggal merülhet fel az igény, hogy a művet kiszabadítsuk a kelta-germán mondavilág fűzőiből és megpróbáljuk modernitást, időszerűségét kidomborítani. Persze kérdés, hol van az értelmezés határa: Bayreuthban 2011-ben a Tannhäusert egy biogáz-erőmű környezetébe plántálták. A közönségnél ebből a szempontból a darab csúfosan megbukott.

Ha nem is ennyire radikálisan, de szintén újraértelmezésre tett kísérletet Alvis Hermanis lett rendező és Semyon Bychokov orosz karmester.  Hermanis a történetet egy századfordulós bécsi idegotthonba helyezi. A színpadképet Otto Wagner szecessziós épületei ihlették, részben metróépítészete, de különösen a XX. század egyik legjelentősebb temploma, a steinhofi Szent Lipót templom (nevezik Kirche am Steinhofnak ill. Otto-Wagner-Kirchének is).  

Kirche am Steinhof - a Parsifal díszletében az arany oltárkupola látható

Bármit is gondoljunk a merész értelmezésről, azt el kell ismerni, hogy a színpadkép impozánsra sikerült. A színpad fölött kétértelműen díszelgett a felirat: Wagner Spital - mely egyszerre utalás Otto és Richard Wagner művészetére, de talán még Wagner-Jauregg Nobel-díjas pszichiáterre is. 

A századfordulós Bécshez kapcsolható az is, hogy a Grál-lovagok egy jelentős része az ún. bécsi modernség nagy alakjaihoz hasonló külsővel jelent meg a színpadon: egymás mellett tolongott Otto Wagner építész, Viktor Adler munkásmozgalmár, Oskar Kokoschka és Gustav Klimt festő, Koloman Moser, a Wiener Werkstätte művésze és még számos más századfordulós császárvárosi híresség.

Hermanis gyakorlatilag megfosztotta Parsifalt a főszereptől, a központi alak és egyben narrátor Gurnemanz, aki a pszichiátriai intézet joviális öltönyös-fehérköpönyes idegorvosaként a mű színpadi nyitányként egy gramofonon ráhelyezi a tűt a lemezre. Szintén idegorvosként szerepel később az ellenlábas Klingsor, aki lobotómiát hajt végre és sokkterápiával kezeli pácienseit. Egyik áldozata éppen Amfortas, aki a szintén nagyrészt pszichiátriai kezeltekből és bécsi századforduló nagy alakjaiból álló Grálközösségben keres enyhülést bajaira. Kundry szintén a pszichiátria skizofrén lakója, a visszafogottabbnak metódusokkal dolgozó Grunemanz mégis ketrecben tartja.

A Otto Wagnerre jellemző zöld-fehérben és az egész bécsi szecesszióra jellemző aranyban pompázó színpadkép tulajdonképpen jól passzol a Parsifal meditatív-heroikus világához. Impozáns az  a jelenet is, amikor Klingsor proszektúráján egyszer csak felpattannak az ágyról a hallott nők a viráglányok jelenetben. 

Forrás: Wiener Staatsoper

A rendezésben fontos szerepet kap az agy: egyrészt maga a Szent Grál is egy világító, pulzáló agy, másrészt az emberi agy különböző méretekben az előadás során többször is feltűnik, sőt a Szent Lándzsát is egy agyból húzza ki Parsifal.

Forrás: Wiener Staatsoper

Amit ebből az értelmezésből én ki tudtam hámozni, az az, hogy a főszereplő nem Parsifal, hanem Kundry. Parsifal végig lovagruhában szerepel, így leginkább egy agyszüleménynek tekinthető. Nem tiszta azonban, miért keverednek a Grállovagok a bécsi Fin de Siécle alakjaival, akik ráadásul az utolsó felvonásban aranyszínű pszeudógermán sisakokban jelennek meg. Kundryt Hermanis értelmezésben nem a halál váltja meg, hanem pszichoanalízis: az utolsó jelentben a "Zeit" feliratú ajtón killibben. Értem én, hogy Hermanis valami olyasmit akar mondani, hogy a modernitás elracionalizálja a hitet és hogy a Parsifal erről is szólhat, ha a XX. század felől olvassuk a művet.

A legnagyobb gond a rendezéssel azonban, hogy nem állnak össze a szép és impozáns részek nagyszerű kerek egésszé. Sok kritikát kapott Bychokov is, aki karmesterként sokak szerint egyszerűen rosszul értelmezte a darabot. Az énekesek szerintem remek teljesítmény nyújtottak (engem különösen Kwangchul Youn győzött meg mint Gurnemanz, de Nina Stemme Kundry alakítását is kimondottan jónak találtam. Hozzáteszem, nem erősségem az ilyen részletkérdések megítélése, én inkább összhatásban gondolkozok).

A velem egy páholyban ülő osztrák hölgy ugyanúgy nem tartott sokat a rendezésről, mint Murci, aki a jegyeket szerezte nekem. Az osztrák sajtóban megjelenő kritikák sem voltak éppen elragadtatva a rendezéstől, éppen a kellő kohéziót hiányoltak.

Nekem mindenesetre szép virágvasárnapot szerzett Szent Búbánat és Parsifal.